- Ken ébresztő, nem fogok megint miattad elkésni! - lökdösöm az ágyon a még mindig durmoló Kent, de semmi nem használ. Végül feladtam, mert csak dünnyögött valamit majd megfordult... Egy cetlire ráírtam hogy ne legyen itt mikor hazajövök, majd a fejére ragasztottam és indultam a suliba.

- Kyungrii várj meg - hallom az iskola folyosóján barátnőm hangját.

- Eunji! Mi ez a vidámság - mosolygok rá. Biztos sejti hogy Hongbinnek tetszik, mindig olyan jól kijönnek egymással.

- Nem tudom mire gondolsz - fújja ki magát, lassan tovább sétálunk.

- Hallod, tetszik neked Hongbin? - huzogatom a szemöldököm.

- Mi ez a kérdés hirtelen? - néz rám értetlenül. - Csak nem be akarod hálózni őt is?

- Őt is? Hálózni? Én? Miről beszélsz? - nézek rá értetlenül, de válaszát meg sem várom, hisz kérdésemre nem felelt. - Na, komolyan kérdeztem! Szerintem bejössz neki. - mosolygok.

- Képzelődsz, biztos nem én jövök be neki, tizennyolc éves, jól néz ki, kedves de nem az én esetem. Meg egyébként is... veled van olyan jóba.. nem szoktad észrevenni hogy néz rád? Minden szavadon elpirul. - magyarázta.

- Érdekes - elgondolkoztam barátnőm szavain, meg hogy Hongbin ma milyen céllal akar velem találkozni, igaza van Eunjinek hogy mellettem mindig olyan szégyenlős Bin.. de akkor mi ez az egész...

Miután elköszöntem Eunjitől mentem egyenesen a terembe majd átadtam magam az unalmas tanóráknak. Ken nem jött be, remélem nem aludta magát a halálba... de mondjuk mindig ezt csinálja, azt tetteti hogy alszik, csak hogy ne kelljen bejönnie.

A tanítás után siettem az iskola bejáratához, már ott várt Hongbin, vele sem találkoztam egész nap, mondjuk igaz hogy az iskola két külön épületében vagyunk, ráadásul szakmai órákon. 

- Szia - köszöntem neki mosolyogva.

- Szia - üdvözölt, szokásos szégyenlős mosolyával.

Furcsa volt mert nem épp beszélgettünk most a park felé menet, annyi volt a beszéd tárgya hogy milyen napom volt, mi van a többiekkel és ennyi. Egy fagyis kis bódénál kötöttünk ki, Bin az én fagyimat is kifizette, majd leültük a szökőkút peremére. 

- Köszi a fagyit - kóstolgattam a hideg édességet.

- Nincs mit. - mosolygott, kicsit unalmas a helyzet.. Kennel már rég izomfájdalmakkal fetrengenénk a földön. De miért is gondolok megint rá... jajj az a hülye remélem már kialudta magát és haza ment... írhatott volna legalább egy sms-t..

- Szóval igazából - szakította meg gondolkodásom Hongbin, meglepődve kaptam rá a tekintetem, túlságosa elbambultam.

- Á! Eunji! - pislogtam.

- Nem miatta hívtalak el. - nyögte ki halkan. Pedig annyira reméltem hogy nem ezeket a szavakat hallom majd.

- Tessék? - rákérdeztem, pedig tisztán hallottam mit mondott.

- Már az ajtóba elakartam mondani, de annyira túlkombináltad hogy megsem tudtam már szólalni - nevetett szerényen.

- Hongbin...

- Tudom hogy túl gyávának tartasz.. de nem vagyok az... csak ez az első hogy olyasvalaki tetszik mint te.. egy olyan felszabadult és szép lány mint te... és mindig azon gondolkozok miket tudnék mondani amivel nem égek be... mert mindent képes vagy kiviccelni... de én akarom hogy tudd hogy már régóta tetszel nekem.. és azt is tudom hogy fiatalabb vagyok de.... - sorolta a szavakat egymás után, de a végén mutatóujjamat ajkai elé tettem.

- Huhh.. ezt így betanultad? - néztem rá csodálkozva, mire megcsörrent a telefonom. Nagy nehezen előkotortam a táskámból, Ken hívott, de mielőtt felvehettem volna, Hongbin rárakta a kezét a telefonra. Mintha kicsit remegett volna.

- Ne vedd fel, kérlek. - kérlelt halkan, tekintetem rám emeltem, mintha közelebb került volna az arca.. a keze lassan felfelé vándorolt a karomon, a hideg is kirázott. Nagy szemeibe bámultam, a telefon még mindig rezgett a kezembe. Arca közeledett. Mi történik velem miért nem tudok megszólal.. gondolkodni vagy valami.. hahó Kyungri... ezzel elszúrsz mindent. De mielőtt cselekedhettem volna, ajkai már az enyémeimet érintették, és lágyan megcsókolt.  Keze már a nyakamon volt, hajamba túrt ujjaival. A telefon rezgése leállt. Csak a szívem kalimpált ezerrel. Majd finoman, halk cuppanás kiséretében eltávolodott ajkunk, és arcunk is. Sóhajtva a földet bámultam, Hongbin óvatosan kihúzta ujjait hajamból. Mintha a végtelenségik tartott volna ez a pillanat, pedig csak egy perc lehetett, a fagyi sem olvadt meg a kezembe szinte. Összekulcsolta ujjainkat majd felálltunk, és tovább sétáltunk. Soha nem fordult még elő hogy nem beszéltem volna ilyen sok ideig... de most nem jöttek a szavak a számra. Tudtam hogy ha belemegyek ebbe.. neki hazudok, és magamnak is.. de ha meg nemet mondok.. azzal megbántom.. és ilyet soha sem éreztem.

Abba a hibába estem, hogy abba kezdtem bízni hogy ez lesz a legjobb mindenkinek.

Sokáig sétálgattunk, sötétedett mire elindultunk haza fele. Hongbin elkisért hazáig, láttam hogy ég nálunk a lámpa, Leo biztos már itthon van.

- Köszönöm hogy eljöttél velem. - újabb lágy csókot ejtett meg ajkaimmal, mire én csak kedvesen mosolyogtam, majd elköszöntem tőle, mire megfordultam a ház felé, láttam hogy a függöny megmozdult.... kissé kínosan érzem most magam.

- Megjö... - lépek be a házba, veszem le a cipőmet... erre kivel találom magam szembe....

- Jóestét ... - nézett rám pókerarccal Ken.

- Mit keresel itt... mondtam hogy menj haza. - kerültem ki, mire megragadta a csuklómat.

- Jól érezted magad? 

- Együnk éhes vagyok.

- Na szép.. első randi és nem étterembe mentetek? - erre a kijelentésére ránéztem.

- Honnan..

- Ne mond már hogy neked nem esett le hogy mennyire oda meg vissza van tőled. - húzta fel egyik szemöldökét Ken. - Bár innen az ablakból eléggé úgy tűnt hogy jól ment minden...

- Szia Leo - köszöntem a hátunk mögött álló bátyámnak, aki jó pár perce figyeli az eseményeket szó nélkül.

- Á a felmentő sereg! - vigyorogva vállonveregette Ken a bátyámat. -Tudod Leo a télnek már rég vége, nem most kell aktiválnod magad a téli álmodból. - nevetett saját viccén Ken, persze Leo csak a szokásos megöllek nézésével nézett tovább Kenre. Leo persze visszavonult szobájába.. legalább segíthetett volna hazaküldeni Kent..

- Hívtalak.

- Elfoglalt voltam - kerültem ki Kent, és a konyhafelé vettem az irányt majd kerestem valami kaját és leülltem enni.

- Kyungri - ült le velem szembe Ken.

- Figyelj... tudom hogy hülye voltam.. nem kellett volna.. de ilyet még soha sem éreztem... kicsit olyan mintha újra a szüleimre találtam volna... mert olyan kedves velem.. tudod milyen... nem bántana.. meg aranyos volt amiket mondott.. de amikor hívtál... nem is tudom miért nem vettem fel.. ha felveszem akkor már rég itthon lennék és nevetnénk ezen. De nem ez történt.. neked is meg kell értened.. mi csak.. mi ketten Ken... te és én.. tudod hogy mi van.

- Dobtál. - vágta rá Ken.

- Idióta.

- Nem fogunk már annyit nevetni - biggyesztette le a száját. - Mindig vele leszel.. irigy vagyok

- Most is veled eszek, most is nálunk vagy.. és gondolom megint itt fogsz aludni is.

- Épp ezaz, én vagyok veled és nem te velem. - nézett a szemembe.

- Még is én akartam többet és te nem. És most még is te vagy féltékeny és nem én.

- Mert most neked van valakid és nem nekem.

- Akkor keress valakit, akinél tenghetsz lenghetsz. - válaszoltam vissza durvábban, mire Ken csak annyit válaszolt hogy jó, felállt majd távozott. Otthagyott.. most az először... először vesztük össze.. Miért olyan se veled se nélküled feelingű a kapcsolatunk...

Meg se ettem amit kiraktam magamnak, elmentem zuhanyozni majd bemásztam az ágyba, de aludni nem tudtam csak vergődtem. Ha lehunytam a szemem csak a délután játszodott újra a fejembe, megspékelve Ken szavaival. 

- Ahj.. éjfél van már... - pillantottam az órára. Gondolkoztam hogy vajon Leo ébren van e még.. de nem érdekelt.. fogtam a párnám és elindultam a szobája felé. Halknak bekopogtam, és csendben benyitottam. Mire az fogadott hogy a drága bátyám fejhallgatóval a fején még mindig ébren van és netezik. A laptopjával az ölébe az ágyon feküdt. Rámnézett, mire elindultam felé, remek még van mellette hely. Levette fejéről a fejhallgatót, nem szólt semmit, én meg bemásztam mellé, hasonfeküdve a fejemet a párnába nyomtam.

Egy ideig csak csöndben elvoltunk egymás mellett, néha hallottam hogy valamit gépel még Leo, majd kikapcsolta a gépét és lerakta az asztalra. 

- Tanulj meg nemet mondani.. - motyogta.

- Abba csak te vagy tehetséges sajnos. - morogtam a párnába.

- Ez neked sem jó, akkor nem értem miért így döntöttél. - érzem ahogy betakarózik mellettem majd kényelembe helyezi magát.

- Aludhatok itt? - erre nem kaptam választ, csak annyit éreztem hogy Leo megfordult. A csöndet hallgatva én is elálmosodtam. Hiányzik Ken szuszogása... Leo még aludni is némán alszik... de örülök hogy azért érdekli hogy mit érzek.

folyt. köv.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

+ Back to the blog?